A második világháború tüze nem kímélte a békés kisközösségeket sem. Február 25-én arra is érdemes emlékezni, hogyan formálta át a város képét a korszakváltás.

Szokatlanul sok érdeklődő hallgatta meg a múlt héten Bognár Zalán történész előadását a Lamberg-kastély termében. Könyvében, amit a második világháborús szovjet elhurcolásokról, a ";Malenkij-robotról írt, ritkán kutatott témát dolgoz fel. A közönség zöme fiatal gimnazistákból állt, mondhatni, hivatalból voltak ott és jegyzetelték az előadást. Az iskolában ők már alapvetően újszerű történelemszemléletet kapnak, másat, mint akár tíz évvel ezelőtt; a többi között akkoriban vezették be a naptárba a kommunizmus áldozatainak emléknapját, amit minden év február 25-én tartanak meg.

Emlékezni éppen Móron is van mire. Az előadással egy napon volt annak évfordulója, hogy 1948-ban 1348 német nemzetiségű embert telepítettek ki Mórról Kelet-Németországba, alaposan megcsonkítva ezzel a várost. Csak pár év kellett ahhoz, hogy Mór arculata jelentősen megváltozzon, akárcsak a lakosság összetétele, a régi, mezővárosi jellegű település értékei közül nem egy a semmibe veszett. A kezdet volt a legvéresebb: 1945. március 18-án, amikor a szovjet csapatok Árkipusztánál áttörték a frontot, egy nap alatt 56 civilt lőttek agyon. A legszerencsételenebb sors azoknak jutott, akiket először ért el a front: a mai Árki és Hunyadi utcánál található szegényház apácáit megerőszakolták a bevonulók, a Tábor utca lakóit pedig szó szerint megtizedelték. A fegyverek elhalkulásával a gyilkos indulat is csökkent, napról napra kevesebb embert öltek meg, március 22-éig, a sokáig felszabadulásként ünnepelt napig Polgár Péter Antal történész levéltári kutatásai szerint összesen 245 móri szenvedett erőszakos halált. Egy korszak fordulóját jelezte a Lamberg-kastélyból elhurcolt gróf Szécsen Miklósnak és feleségének, Esterházy Alice-nak a kivégzése. A grófnő akkor harmadik gyermekét várta, még csak nem is kellett volna követnie a férjét, ő azonban utána ment, egyenesen a halálba.

Az úgynevezett régi rend képviselőivel a háborús időszak elmúltával, a konszolidáció idején is igyekeztek leszámolni. Emberi sorsok tucatjairól kellene megemlékezni, úgy, hogy mind- egyikben lehetne közös vonást találni. Huszár István csendőr főtörzsőrmester a háború előtt a Parlament őrségében is szolgált, fia, Huszár György még ma is őrzi szobája falán a díszmagyarba öltözött testőrökről készült fényképet. 1947. március 11-én az apa végleg maga mögött hagyta a szolgálatot, vonaton utazott el Mórról Szikszóra, korábbi állomáshelyére, hogy elhozza onnan a holmijait. Azelőtt pár héttel írták alá a párizsi békeszerződést; a fordulat évének közeledtével már az is bűnnek számított, ha valaki nyíltan felemelte ellene a hangját. Az idősebb Huszárt a spiclik már a vonatról leszállva feljelentették emiatt, két évre a horti kényszermunkatáborba zárták. Vae victis! - az ítéletből csak ez a mondat hiányzott... (forrás.fmh.hu)